A Capa-nagydíj 2018 nyertese Bartha Máté

A zsűri Kontakt című anyagáért Bartha Máténak ítélte oda a Capa-nagydíjat 2018-ban.

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melynek odaítéléséről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben döntött. A tavaly októberben megnevezett három, egyenként 500+200 ezer forintos ösztöndíjban részesült alkotó elmúlt egy éves munkáját értékelve döntött végül a zsűri Bartha Máté projektje mellett. Így a fotográfus harmadikként vehette át a Capa-nagydíjat és ezzel további 3 millió forintos pénzjutalomban részesült a Robert Capa születésének 105. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes díjátadón, 2018. október 17-én a Capa Központban.

A nyertes anyag:
Bartha Máté: Kontakt
Kontakt (az angol ’contact’ szóból): Érintés, fizikai érintkezés állapota. Kapcsolódás, kapcsolatba kerülés. Katonai zsargonban az ellenséggel való találkozást, fegyveres összecsapást jelenti.

Késő délután érkeztem az ország távoli csücskében lévő településre. Terepmintás ruhát viselő lány várt, és az útról letérve a falut övező erdő mélye felé vezetett. Parancsszavak visszhangoztak a fák mögül, majd egy katonai sátrakkal belakott tisztásra értünk. Általánosiskolás-korú, egyenruhás gyerekek álltak néma vigyázzállásban. Egy társuk a földön küszködve, büntetésből kirótt fekvőtámaszokat végzett, fiatal tiszt számolt fölötte. Engem az étkezősátorhoz kísértek, ahol egy másik csapat a vacsorához készítette elő az asztalokat.

Létezik Magyarországon egy civil szervezet, mely katonai jellegű szabadidős programokat szervez 10–18 éveseknek. Ma az állami kommunikáció egyre fontosabb részét képzi a honvédelmi oktatás, a kadétképzés mint jelenség itthon mégis jórészt ismeretlen. A kamaszok katonai oktatása a világ számos országában hosszú hagyományra tekint vissza. A latin iuvenes vagy iuventus – fiatalság – szó a 14 éves, azaz katonai korba lépett római polgárt jelölte, aki ekkor kaphatta meg első kiképzését. A Honvédsuli vezetői – egy pedagógus, családsegítő végzettségű szakember és egy francia exlégiós – szerint csoportélmény alapú, természetközeli, hazafias nevelést biztosítanak a fiataloknak.

Hajnali ébresztő, futás és torna a csípős hidegben, majd olajozott rendben felszolgált reggeli, amit az erre beosztott szervízcsapat takarít el. A tisztek – maguk is gyerekek – magabiztosan irányítják a 40–50 fős közösséget, akik megtanulnak parancsoknak engedelmeskedni, sorakozni, menetelni, és azt, hogy csúnya beszédért, szemetelésért és elhagyott felszerelésért fekvőtámaszok járnak. Valódi fegyverek replikáival tanulnak lőni, az idő nagy részét azonban a természetben való túléléssel kapcsolatos ismeretek elsajátításával töltik. A táborokat nagyszabású, csapatok között folyó harci játék zárja. Jó pár ilyen folyamatot követtem figyelemmel, felvéve a táborok ritmusát, napirendjét. Hazafele menet mindig az járt a fejemben, vajon csak a kíváncsiság az, ami újra meg újra visszavisz a tőlem oly távoli világhoz?

Sokaknak komoly fizikai és pszichés megterhelést jelent a sátrazás, vagy a telefonok használatának tilalma, a tűréshatár kitolását célzó tréningek pedig néha ijesztőek. Sárban kúszva vagy a nap alatt izzadva üvöltő gyakorlatvezetők között a résztvevők közül nem egy kiszáll menet közben, vagy már az elején úgy dönt, hogy ezt kihagyja. Az esti tábortűznél viszont már büszkén mesélnek egymásnak a próbatételről. És miközben kamaszkoruk sűrűjébe érnek, talán először néznek szembe elvárásokkal, szabadsággal, határokkal, fájdalommal, barátsággal és szerelemmel.

A legtöbben a táborokon kívül egyáltalán nem viselnek egyenruhát, vagy foglalkoznak honvédelemmel. Vannak, akik katonai családból jönnek, de végül közülük is kevesen lépnek erre a pályára. A számítógépes játékok szeretete miatt érkezőket valószínűleg pont az itt kapott élmény fogja ettől eltántorítani. Sokakat kétségbeesett szülők küldenek. Úgy érzik, képtelenek megnevelni gyerekeiket. Ezek a fiatalok aztán rendre arról számolnak be, a táborban több figyelmet kaptak, mint otthon egy év alatt. És vannak, akik mély anyagi és kulturális nélkülözésből érkeznek. Számukra ez nem csupán kaland, játék, és egy szoros baráti kör, hanem életük meghatározó identitásformáló ereje. Talán az egyetlen dolog, amire büszkék tudnak lenni.

A közösség egész évben szervez programokat, melyek központi témája a történelmi hagyományőrzés. Elhanyagolt hadisírokat gondoznak, vagy napokig menetelnek első vagy második világháborús egyenruhában, énekelve. Faluról-falura járva emlékeznek meg elesett katonákról, este pedig a helyi iskolák tornatermeiben szállnak meg. Mindenhol örömmel és meleg vacsorával fogadják a csapatot. Ezek az élmények sokak életében az egyetlen biztos pontot jelentik, a rendszert, amely mentén a világot és a benne elfoglalt helyüket térképezik fel.

Félelem fog el, ha a háborúra gondolok, és nem idealizálom az erőszakot, ezért a fegyverek és a halál gondolata kényelmetlenül érintett a gyerekek közt. Viszont váratlanul felszabadító volt az is, amikor ugyanezen kontextusban beszéltek az élet egyszeriségéről és fontosságáról. Rá kellett jönnöm, hogy amit esetükben eleinte „konzervatív” vagy „nemzeti” szavakkal címkéztem volna, az valójában igen nehezen helyezhető el a ma népszerű ideológiai koordinátarendszerben. A katonai elvek mentén állított próbatételek a közösség vezetői szerint azok, amelyek egy elkényelmesedő társadalomban képesek megmutatni az erőfeszítés, a közösség szerepét, és olyan alapvető dolgok értékét, mint a természet, a meleg étel vagy egy vetett ágy. A táborzárókon van, aki sírva fakad, a legtöbben pedig visszajárók lesznek. Mindeközben azon gondolkodom, a fegyveres gyerekek látványa milyen érzéseket hívott bennem életre először, és most, másfél év után.

Fotók, filmek és játékok formájában körülvesznek minket az erőszak képei. Azzal szembesültem, hogy ennek ellenére, vagy pontosan emiatt, a fegyverekről, háborúról, katonaságról és honvédelemről alkotott álláspontom egyoldalú és kidolgozatlan. Ahogy a földre újra meg újra visszacsúszó 13 éves sokadszorra is megpróbál a sáros kötél tetejéig felmászni, magam is hasonlóképpen próbálkozom hozzáállásom újragondolásán.
Az ösztöndíjasok munkái:

Koleszár Adél: Az erőszak sebei

Az erőszak sebei sorozat kezdetén az erőszak bemutatásának metaforikus ábrázolásával kísérleteztem tájképek készítésén keresztül, és a hozzájuk közel eső lakóövezetekben fotóztam. Szinte tudat alatt, személyes tapasztalatok, élmények hatására mindeközben olyan nőket fotóztam, akik ezeknek a környezeti hatásoknak kitéve különböző módokon keresik a kiutat abból a realitásból, mely érzelmeikben, testükön is sebeket hagy. Az érdeklődésem középpontjába egy idő után egyre inkább a jelenkori tömegsírok kérdése került, hiszen ott extrém mértékben koncentrálódik az erőszak egy adott természeti tájban – így elkezdtem olyan helyszínek után kutatni Mexikóban, ahol jelenleg is sírok feltárása folyik, többségében ártatlan áldozatokat rejtve. Ezek feltárását általában – megfelelő intézményi segítség hiányában – csoportokká összeállt helyi lakosok végzik, akik önerőből, szabad idejükben kutatnak eltűnt szeretteik után.

Munkám ezt a témát fejlesztette tovább egyetlen történeten keresztül, a 2016-ban Veracruzban, Mexikóban talált tömegsír feltárására szerveződött közösség tagjain keresztül. Ez az eddig ismert mexikói tömegsírok közül a legnagyobb méretű, a keresést végző közel kétszáz fős csapat pedig kizárólag nőkből áll. A kutatást saját erőforrásaikból végzik, az anyagi feltételeket maguk teremtik elő ételek, használt ruhák eladásából. Az erőszak, a nőiség, az önsegítés kérdése összefonódott a történetükben, ezért döntöttem úgy, hogy a történetükkel mélyebben szeretnék foglalkozni.

A hétköznapok megismerésére, ábrázolására, a nők vallomásaira, érzelmeire, beszélgetéseinkre hagyatkoztam. Úgy éreztem, az életnek ez a fajta hétköznapisága ábrázolhatja legemberibb módon, és hozhatja érzelmileg a legközelebb a nézőhöz ezt a távoli valóságot. Arcot, érzelmeket, hangot adni ennek a világnak – hogyan élnek, gondolkodnak, éreznek azok, akik életben vannak, mi létezik azokon a számszerűsítéseken, tragédiákon kívül, melyeket a híradásokból ismerhetünk.

Először 2017. augusztus 3-án érkeztem Veracruzba, a sír megtalálásának egyéves évfordulóján. Úgy döntöttem, 2018. augusztus 3-ig, egy éven keresztül, a sír előre látható lezárásáig dolgozom a csoporttal, hogy végigkövessek egy évet, az élet természetes ritmusát, a fények, az apró dolgok változását, és hogy vajon meddig folytatódik a keresés, mi történik a közösséggel a sír lezárásakor.

A helyi sajtóban megtaláltam a társulás vezetőjének, Lucynak az elérhetőségét. A sír elhelyezkedése miatt is különös, minthogy nem lakott területektől távol, elhagyatott területen fekszik – bejárata negyed órányi sétára található Veracruz egyik külvárosi lakónegyedétől, Colinas de Santa Fétől. Lucy összekötött engem Celiával, aki ebben a negyedben él, és minden hétköznap, napi munkájaként, nyolc órát tölt a sír feltárásával néhány másik nővel együtt. Befogadott az otthonába, együtt keltünk, kávéztunk indulás előtt, sétáltunk a sír bejáratáig, néztük a napfelkeltéket, majd találkoztunk a csapat többi tagjával a gyülekező ponton. A sírhoz az engedélyek megtagadása miatt engem hivatalosan nem engedtek be, csak egyetlen alkalommal szöktettek be a csoport tagjai.

2018-ban hétszázharmincegy személy eltűnését regisztrálták Veracruz államban. 2018-ban a Colinas de Santa Fe-i sír feltárását befejezték, közel háromszáz személyből mindössze tizenhatot azonosítottak. 2018. szeptember 8-án újabb tömegsírt találtak Veracruz városához közel, ahol eddig százhatvanhat emberi maradványra bukkantak.

Kovalovszky Dániel: Egy pokoli színjáték díszletei

SÖTÉT, MÉGIS FÉNYÉRZÉKENY

1.
Minden viccbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított probléma súlya. Arkhimédész törvénye személyesen átigazítva. Nem véletlen, hogy Magyarország történetének egyik legsötétebb, legkeserűbb fejezetét egy vicces játékfilm, Bacsó Péter 1969-ben rendezett A tanú című mozija emelte történelmünk felszabadultan tárgyalható fejezetei közé. Miközben Bacsó filmje a poklok pokláról szól, derűs jelenetei a humor terepén simítják ki a múltat, és enyhítik némileg ránk égett szégyenét. „Az élet nem egy habostorta!”, mondja Virág elvtárs, és így, viccbe mártva mintha már el is lehetne fogadni azt, hogy a világ olykor gyalázatos hellyé züllik. Íme, a recept arra, hogy a szigorú tudományt átlépve, miképpen érdemes szólni a Rákosi- és a korai Kádár-korszak diktatórikus világáról (1945–1963), amelyben a koncepciós perek során százezreket küldtek kényszermunkatáborba, börtönöztek be, vagy végeztek ki koholt vádak alapján. És fölénk terebélyesedett egy korszak, amelyben az emberek rettegtek. Azt tették, amit a párt és a politikai rendőrség karmesterei vezényeltek nekik. Ha kellett, tapsoltak, ha kellett, zokogtak, ha kellett, kiüresedett tekintettel néztek el a véres politikai perek mellett. Gonoszsággal átitatott, súlyos idők voltak ezek.

2.
És akkor jön egy fotográfus, aki elhatározza, hogy a maga eszközeivel dolgozza fel ezt a korszakot. Szándéka teljességgel ellentmond a józan észnek, hiszen a vizualitás nyelvén ez az ágas-bogas, elhallgatásokkal, szövevényes rejtélyekkel teli történetsor jószerével feldolgozhatatlan. Vagy ha mégis, akkor is legfeljebb közhelyesen, részlegesen, felszínesen. Esetleg szavakkal, tényekkel szövetkezve, ám így már csak ügyetlenül. Kovalovszky Dániel azonban vállalta a nehézségeket, köztük a legnagyobbat. Hogyan lesz a képből érzés, az érzésből szó, a szavakból pontos, kifejező mondat? Fegyelmezett és alázatos dolog, ha valaki képes felismerni azt, miféle szerep jut neki egy történetben. Kovalovszky Dániel nem akar főszereplővé emelkedni. Mindössze arra vállalkozik, hogy optikáján átszűrve egységesen láttassa, közérthetővé tegye a történelem általa kiválasztott rút szeletét. De lehet-e ezt? A kollekció láttán úgy tűnik, mégiscsak lehet. Mert a téma, bár sötét, mégis fényérzékeny.

3.
Egy hatalmas munka árán létrehozott, történelmileg hiteles, fotográfiai szempontból egységes fotósorozat készült el, amely az ötvenes évek börtönvilágának és rabtáborainak olykor már csak nyomokban látható, máskor eredeti állapotukban maradt helyszínei mellett a táborok tárgyi hagyatékát, a még élő, egykori politikai foglyokat is megmutatja. Romjaiba ájult fogdát, fatörzsbe gyógyult szögesdrót darabot, közéletből ismert, vagy ismeretlen idős férfiak arcát. Egykori politikai perek helyszíneit a vádlottak padjáról és a bírói oldalról is lefényképezve. Valamint azt is, hogy a generációk váltakozásával miképpen lesz a tettesből áldozat és fordítva. Egy villát, ahol mások mellett Rajkot vallatták, és a melléképületben zenés mulatót csináltak, hogy ne lehessen hallani az emberek pincéből felszűrődő ordítását. A Rákosi-villa nappalijának kilincsét, köveket, bányalámpákat, tekinteteket, iratokat, régi fényképeket. Önmagukban semmit vagy alig valamit jelentő tárgyakat. Mintha a Titanic szétszóródott roncsait, az utasok hullámsírba merült emlékeit látnánk. Sziszifuszi munkával összegyűjtött emlékhalmazt. És mégis: a korhű, filmlemezes kamerával készült, szándékosan kopottas, deszaturált tónusvilágú képek, a környezetből kiemelt tárgyak és az egységesnek tetsző portrék nem csak a vonatkozó időszakot idézik pontosan, gondolatokat is generálnak róla. Három történész segítette a munkát, de nem csak ezért hiteles. Azért is, mert a fotográfus semmit nem engedett a lencséje elé, ami olyan, mintha. Csak olyat engedett oda, ami az.

4.
Van ebben a kollekcióban egy fénykép, fekete négyzet látható rajta, semmi más. Malevics után szabadon. Elrontott kép amúgy, fényt kapott, normális esetben tehát kukába való. De ez az eset nem normális, ráadásul ez a fekete négyzet mintegy magába rejti a kort, amely sötét volt, koromsötét. Magába zárja tragikus eseményeivel, ragacsos titkaival, embertelenségével, könnyűlelkűségével, gonoszságával, összes szürreális drámájával együtt. Egy fekete négyzet. Filmkocka, amely fényt kapott. A vallatólámpák fényét.

Trencsényi Zoltán

A Capa-nagydíj 2018 ösztöndíjasainak nyilvános prezentációja

A korábban kiválasztott három ösztöndíjas – Bartha Máté, Koleszár Adél és Kovalovszky Dániel - nyilvános prezentáció keretében mutatta be munkáit a zsűrinek 2018. október 16-án, a Capa Központban.


A tavalyi ösztöndíjasok és a nagydíjas munkáit ide kattintva tekinthetik meg.