Szinopszis

Kovalovszky Dániel : Egy pokoli színjáték díszletei ( szinopszis )


Néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy börtönnapló, amely egy már nem élő politikai fogoly emlékiratait gyűjtötte össze az 1950-es évekből. Elkezdtem olvasni és egy félelmekkel teli, ismeretlen világ tárult fel előttem, amely pillanatok alatt magával ragadott és rádöbbentett arra, hogy mennyire felszínes a tudásom Magyarország történelmének ezen időszakáról. Egyre többet olvastam és kutattam a korszakról és elkezdett bennem felépülni egy vizuális szimbólumrendszer, amelyet a fotográfia segítségével sikerült életre keltenem.


Egy olyan archívum létrehozása volt a célom, amely a még létező helyszíneket, tárgyakat és tanúkat gyűjt össze a Rákosi és korai Kádár-korszak igazságszolgáltatási és büntetésvégrehajtási rendszeréből. A bejárandó idősíkot az első munkatáborok nyitásától, 1945-től, egészen az 1963-as "nagy" amnesztiáig jelöltem ki. Ezt a sötét és zavaros időszakot szándékosan egy világos tónusú és jól átlátható, befogadható módon kezdtem feldolgozni, amely tényszerű és több magyar történész által végig kontrollált volt. Hogy miért tartottam fontosnak elkezdeni minél hamarabb ezt a nagy lélegzetű munkát? Mert ez a világ most tűnik el észrevétlenül a szemünk elől az utolsó élő tanúival és helyszíneivel együtt és most van itt az idő, hogy megörökítsem az utókor számára mindazt, amit már 3-4 év múlva biztosan nem fogok tudni megtenni. Ennek tudata jelentősen felgyorsította a munkámat. A sorozat készítése rengeteg háttérmunkát igényelt. Telefonhívások, hosszú interjúk, emailezések, levéltári kutatások tették ki az egész munkafolyamat szerves részét. A szövegek és a képek szoros kapcsolata, ahogyan jelentést tulajdonítanak egymásnak, szintén egy alkotói döntés volt. Az archív képek fontos szerepet kapnak a sorozatomban, mert segítenek érthetővé tenni a történetet és visszahelyezik a történelem idősíkjára az általam létrehozott szürreális, időtlen világot. A munkám során végig egy analóg síkfilmes kamerát használtam, amely jóval költségesebb és lassabb folyamatot jelentett, mint a digitális technika, de a képek minősége és arhíválhatósága szempontjából ez sokkal nagyobb biztonságot nyújtott számomra.


2017-ben elkezdtem feltérképezni és dokumentálni a korabeli börtönöket és munkatáborokat, ami egy erős alapot teremtett a munkámnak. A sorozat ezen fejezete a legsötétebb börtönök, kihallgatóhelységek és munkatáborok mellett bemutatja azokat az idős túlélőket és személyes történeteiket, akik ezeken a helyeken raboskodtak és életükben már nem maradt idő sérelmeik feldolgozására.


2018-ban egy fontos résszel egészítettem ki a korábbi munkámat. Ez a fejezet is szükséges volt ahhoz, hogy teljesebbé és érthetőbbé váljon számomra ez az alapvetően nagyon komplex és szövevényes korszak. Valamilyen formában szerettem volna azokat is megszólaltatni, akik tevékenyen részt vettek a diktatúra kidolgozásában és fenntartásában. Mivel ezek a a politikusok, döntéshozók ma már nem élnek, nem maradt más hátra, minthogy megpróbáljak a gyermekeikkel találkozni és megkérdezni őket, hogy hogyan látják mai fejjel szüleik politikai és családi szerepvállalását. Szándékosan olyan gyermekeket választottam, akiknkek a szülei fontos láncszemei, kidolgozói voltak a kommunista diktatúrának, de egyik napról a másikra mégis a rendszer ellenségeivé váltak és ugyanolyan kihallgatásokon, kínzásokon és koncepciós pereken kellett keresztülmenniük, mint az átlagembereknek. Természetesen ezek a gyermekek semmilyen módon nem felelősek a szüleik tetteiért.


Hiába tekintjük ezt egy lezárt korszaknak, a mai magyar társadalom tudat alatt, mindmáig hordozza és örökíti tovább a múlt terheit és negatív reflexeit. A valódi szembenézés sajnos elmaradt. Ennek a legfőbb oka, hogy a rendszerváltozást követően nem volt meg a társadalmi támogatottság a valódi bűnösök megnevezésére és felelősségrevonására, így ezeknek az embereknek a nagy része ágyban párnák közt hunyt el még a 80-as, 90-es években. Kádár János diktatúrájának folyamatos enyhülése sokakkal feledtette a korábbi sötét évtizedeket. 1989-ben a szocializmus összeomlása után az emberek a szabadság hevében inkább elkezdtek külföldre utazni, vállalkozni és felejteni és ennek következményeként a rendszer elszenvedői nem részesültek megfelelő erkölcsi és anyagi kárpótlásban. Mélyen hiszek abban, hogy ez az időszak, aminek a bemutatására vállalkoztam, jelentősen meghatározta a magyar társadalom jelenét és jövőjét. A 44 év államszocializmus korszakainak finom változásait és rétegeinek egymásra épülését